Klió 2001/3.

10. évfolyam

1999–2000-ben a washingtoni Kongresszusi Könyvtár négy nagyszabású, ún. virtuális kiállítást szentelt az USA-beli afro-amerikaiak történelmének, társadalmi és kulturális életének az elmúlt évszázadok idejéből. Az alább ismertetett cikk olasz szerzője, Alessia Turco, a fiatal kutatógeneráció tagja a Padovia Egyetemen. Jelen tanulmánya elméleti vonulatául és megközelítéséül ez a négy kiállítás szolgált, melyek címei a következők voltak: The African American Mosaic (Afrikai-amerikai mozaik); African American Odissey (Afrikai-amerikai Odüsszea); African-American Perspectives (Afrikai-amerikai perspektívák); African-American Sheet Music (Afrikai-amerikai kották). Szándéka tehát nem ezeknek a kiállításoknak a bemutatása, hanem a hozzájuk kapcsolódó történelmi események, történelmi vonulatok elemzése, különös tekintettel a címben is említett kulturális, társadalmi szituációkra.

Az USA geopolitikájának kialakulásában fontos és súlyos következményekkel járó szerepet játszott a néger rabszolga-kereskedelem és rabszolgatartás. Mégis, csak kevesen foglalkoztak ezekkel a problémákkal, különösen az 1861–1865-ös “szecessziós háború” utáni években; ennek a magyarázata abban keresendő, hogy az amerikaiak elsősorban az Unió konszolidációjával voltak elfoglalva, s nem az USA-ban elméletileg már 1808-ban eltörölt néger rabszolga-kereskedelem még megoldatlan kérdéseivel. A néger rabszolgaságról még a XX. század húszas éveiben is olyan nézetek keringtek a köztudatban, mint U. B. Phillipsé, mely szerint a négerek mindig is csak a fehérek alárendeltjei maradhatnak, a rabszolgaság pedig olyan “patriarchális és paternalisztikus intézmény”, amelyben a gazda gondját viseli a rabszolgáinak, hogy azok azután fenn tudják tartani az ültetvényt. A rabszolgaság történelmi megítélésében fordulat csak 1956-ban állt be, amikor K. M. Stampp a következőket mondta: az USA-beli rabszolgaság egy olyan kizsákmányolási rendszer volt, amelynek egy kis földbirtokos réteg volt a haszonélvezője, alapjaiban pedig az egyén személyiségének teljes megsemmisítése volt a célja.

Az észak-amerikai rabszolgaság területi megoszlása észak–dél irányban nagy változatosságot mutatott, hiszen az angolok által gyarmatosított területek az északi, hideg égövtől a déli, pontosabban a trópusi régiók határáig terjedtek. Népesség szempontjából is régiók (területek) szerinti megoszlásról beszélhetünk: az északi New England-ban puritán szekták telepedtek le, amelyek a vallási és családi szervezettség elveinek alapján éltek, sőt, gazdasági berendezkedésüket is ez határozta meg. Délebbre, a Hudson-folyó és a Chesapeake-öböl környékén több európai nemzet képviselői fordultak meg: svédek, skótok, írek, hollandok, németek; ők már vegyes gazdálkodást folytattak, és nagyszámú behozott fizikai munkaerőt foglalkoztattak. A Dél gyarmatain a bevándorolt angol arisztokraták vetették meg lábukat, és alakítottak ki olyan életmódot maguknak, amelyhez otthon, származási országukban hozzászoktak. Nagy földbirtokaik voltak, amelyek egyre nagyobb számú munkaerőt igényeltek, méghozzá olyan munkások személyében, akik – a nehéz munka- és életkörülmények mellett – a vidék meleg, nedves éghajlatát is kibírták.

A XVII–XVIII. században a dohánytermesztés volt a fő gazdasági tevékenység; a kevés helyi munkaerőt úgy próbálták pótolni, hogy először Európából hoztak be szerződéses munkásokat, akik tulajdonképpen már igazi rabszolgák voltak, hiszen “ki voltak szolgáltatva a földbirtokosok kénye-kedvének”. Érdekes viszont, hogy az angol gyarmatok ültetvényein a négerek munkába fogása később történt meg, mint pl. a spanyol vagy a portugál gyarmatokon. Amerikában a rabszolga mint fogalom csak nehezen gyökeresedett meg a négerekkel szemben a gyarmatosok részéről, mivel a rabszolga mint olyan, nem szerepelt a törvények szövegeiben, ezért a négereket is a szerződéses munkások közé sorolták – igaz, ez a két helyzet nem volt teljesen azonos, ugyanis a gazdák a behozott szerződéses munkásokkal szerződéses viszonyban álltak, míg a négerekkel nem. Alapvetően a négerek bőrszíne volt az, ami miatt akkor ők eleve rabszolgának rendeltettek, s nem valamiféle egyéb speciális tulajdonságaik folytán. Szinte egész Amerikában elsősorban azért alkalmazták őket mint rabszolgákat, hogy a gazdag természeti erőforrásokat kiaknázzák, és pótolják a hiányzó helyi munkaerőt. A XVIII. századig a rabszolga-kereskedelem nem is terjedt el igazán, elterjedtté csak akkor kezdett válni, amikor a szerződéses munkások egyre kisebb számban álltak rendelkezésre.

A kellő számú, teherbíró rabszolga Afrikából Amerikába történő behozatala, vagyis maga a néger rabszolga-kereskedelem az ún. “trianguláris kereskedelem” keretében zajlott az Európa–Afrika–Észak- és Közép-Amerika–Európa útvonalon, ami azt jelentette, hogy az európai gyarmatosító nagyhatalmak (elsősorban Franciaország, Anglia és Hollandia) hajói – és hajósai – szerezték be Afrikában az amerikai ültetvényekre szánt leendő néger rabszolgákat, ami természetesen azután azzal is járt, hogy ezek az európai hatalmak egyre inkább közvetlenül is beavatkoztak az akkori “afrikai országok társadalmi és politikai életébe”, illetve az Újvilágban a rabszolgaság intézményének alakulása, fejlődése egyre inkább kapcsolódott a rabszolga-kereskedelemhez, annak Afrikában zajló eseményeihez. Észak-Amerika angol fennhatóság alatt álló területein ugyanakkor kisebb számú néger dolgozott, mint az Antillákon vagy Brazíliában, és ezek is majdnem kizárólag a déli államokban. Erre a néger populációra jellemző volt a gyors természetes növekedés, míg az egyéb európai birtokokon az állandóan behozott új rabszolgák növelték a létszámot. Virginia, Maryland, Delaware és Carolina államokban a rabszolgaság aránylag visszafogott maradt, és a szerződéses munkások rendszerét helyettesítette.

Milyen volt ezeknek a néger rabszolgáknak a társadalomban elfoglalt helyzete? Általános volt a fizikai munka és az azt végzők lenézése, megvetése – a négerek ilyen munkát végeztek! Az angol gyarmatosok, ültetvényesek igyekeztek védeni a hazájukból magukkal hozott kulturális értékeiket, a négerek bőrszíne pedig segítette őket a tőlük való társadalmi elzárkózottság kialakításában, így a négerek gyakorlatilag teljesen kirekesztődtek az őket körülvevő társadalomból; a szerző pedig keserűen állapítja meg: “Mindez sem a kormányok, sem az egyház, sem az alacsonyabb társadalmi osztályok részéről semmilyen tiltakozást nem váltott ki.” Majd csak a XVIII. században lehetünk tanúi az első, még csak elszórtan megjelenő tiltakozásoknak, elsősorban Angliában. Az USA déli államaiban ezalatt jelentős mértékben nőtt a néger lakosság száma, míg az északi államokban aránylag kevesebben voltak, ennek ellenére ezek az államok is érdekeltek voltak, és nem is kis mértékben, a néger rabszolga-kereskedelem fenntartásában, ugyanis néhány “nagy család” gazdagsága, vagyona itt is ebből a kereskedelemből eredt. Az első rabszolga-lázadások is a XVIII. század első évtizedeire estek: New York-ban 1712-ben tört ki az első, amelyet a milícia nagyon gyorsan és kíméletlenül vérbe fojtott. 1739-ben Carolina Államban, 1749-ben Charlestonban zajlottak le hasonló rabszolga-felkelések, amelyek mind hasonló véget értek, azaz véres leszámolás várt a résztvevőkre. A rabszolgaság eltűrése a XVIII. században annál inkább érthetetlennek és megdöbbentőnek tűnhet számunkra, mivel az az évszázad Európában a felvilágosodás kora volt. Egyedül néhány vallási közösség ellenezte ekkoriban a rabszolgaságot, így pl. a kvékerek, akik “nyíltan szembeszálltak a társadalmi egyenlőtlenség minden megnyilvánulásával… és akik megteremtették annak a nagy és nehéz folyamatnak az alapjait, amely egy évszázaddal később a rabszolgaság megszüntetéséhez vezetett.” Az észak-amerikai függetlenségi háború “iróniája” pedig abban nyilvánult meg, hogy az alkotmány a magántulajdon tiszteletben tartásával a rabszolgák mint tulajdon fölötti rendelkezés jogát is meghagyta a tulajdonosoknál, azaz az angol gyarmatok függetlenségének kivívását nem követte a rabszolgaság eltörlése.

Ambivalens volt az egymás után kétszer is (1800-ban és 1804-ben) megválasztott amerikai elnök, Thomas Jefferson hozzáállása is a problémához: bár “gyűlölte” a rabszolgaságot, a négereket a fehérekkel szemben alsóbbrendűeknek tekintette, és biztos volt abban, hogy sohasem lesznek képesek integrálódni a fehérek társadalmába. Az általa 1807-ben aláírt törvény ugyan véglegesen megszüntette az USA-ban az emberkereskedelmet, de továbbra is fenntartotta a rabszolgaság intézményének legitimitását azokban az államokban, amelyekben akkor érvényben volt, és amelyek nem tartoztak a Föderációhoz.

A négerek emancipációjához, teljes jogú felszabadulásához vezető út meglehetősen tumultuózus és szövevényes volt. Ennek néhány állomása: 1816-ban Washingtonban megalakult az American Society for Colonizing the Free People of Color in the United States, amelynek ideológiája az volt, hogy ha a négerek nem tudnak integrálódni az amerikai fehér társadalomba, akkor rá kell őket bírni arra, hogy térjenek vissza szülőföldjükre – helyesebb lenne azt mondani, származási földrészükre –, Afrikába, ahol e célból létre is hoztak egy új kolóniát, Libériát, amely 1847-ben az első független afrikai állam lett; 1831-ben megjelent (az USÁ-ban) a Liberator c. harcias lap, 1833-ban pedig megalapították az American Anti-Slavery Society-t, amely a rabszolgaság és a faji előítéletek eltörléséért harcolt.

Gazdasági téren az Unióban az 1800-as évektől nagy változások mentek végbe: addig az egész Unióban a mezőgazdaságé volt a vezető szerep, ettől kezdve az Észak egyre jobban iparosodott, a Dél pedig egyre jobban lemaradt a gazdasági fejlődésben, elmaradott vidékké vált, ahol továbbra is a rabszolgaság maradt a meghatározó gazdasági (és társadalmi) faktor, míg Északon egyre nagyobb teret nyert a bérmunka. Társadalmi téren is megfigyelhető a “liberális demokrácián” belüli kettősség: Északon a társadalom a szabadságon és a jogegyenlőségen nyugodott, Délen egy, minden jogától megfosztott társadalmi osztály továbbra is alávetettje maradt egy uralkodó – fehér – kisebbségnek. Ez a társadalmi feszültség 1861-ben a szecessziós háború kitörésekor érte el csúcspontját, majd 1865-ban az Unió győzelmével ért véget. A néger rabszolgák felszabadításában Lincoln elnöknek mint embernek volt nagy szerepe, a döntő és végső csapást azonban az északiak hadserege hozta meg. Az 1863 utáni években három törvénymódosítás tette véglegessé, visszavonhatatlanná az USA-beli néger rabszolgaság eltörlését: a rabszolgaság törvény általi megsemmisítése az ország egész területén, az állampolgári jog és a szavazati jog megadása. Sajnos, a törvények meghozása még most sem oldotta meg a négerek teljes beilleszkedését az ország társadalmi, politikai, gazdasági életébe; a háború alapvető célja még most is az Unió teljes megvalósítása és biztosítása lévén, a szövetségi kormány semmilyen, a négereket érintő konkrét intézkedést nem foganatosított.

A XIX–XX. század fordulóján Booker T. Washington vált a négerek ideológiai vezetőjévé, az volt a véleménye, hogy a négerek és a fehérek közötti politikai egyenlőség egyelőre megvalósíthatatlan, az általa alapított Tuskegee Institute célja a néger fiatalok gyakorlatias nevelése volt, mert ebben, valamint a fehérek felsőbbrendűségének elfogadásában látta a néger faj felemelkedésének útját. Vele szemben W. E. B. Du Bois Washington elnökben a munka és a pénz ideológiai megtestesülését látta, aki nem törődik a szellem fejlesztésével és az emberi méltósággal és értelemmel; Du Bois a négerek alsóbbrendűségi helyzetének felszámolását a fiatalság politikai nevelésében látta. 1909-ben alakult meg a National Association for the Advancement of Colored People nevű szervezet, amelynek keretein belül már együtt harcoltak fehér és néger entellektüelek a faji megkülönböztetés ellen. Mindezek ellenére a négerekkel szembeni általános állásfoglalást egészen az 1950-es évekig a fehérek általi megvetés, fizikai megsemmisítés gyakorlata (lincselések) jellemezte. 1955-ben vette kezdetét az USA-ban a négerek ún. erőszakmentes ellenállási mozgalma, amelynek vezetője Martin Luther King Jr. lett.

Hogyan alakult a négerek lélekszáma, egyre nagyobb és erősebb közösséggé válása az USA-ban? 1860 és 1960 között számuk állandóan emelkedett. A déli államokban az 1880-as évektől indult meg az iparosodás, ami itt is a vidékről a nagyvárosok felé történő elvándorláshoz vezetett, s ezek némelyikében lassanként a négerek alkották a lakosság többségét. Az igazi, nagy népvándorlás, amely komoly mértékben megváltoztatta az USA társadalmi alapjait, 1910–1920 között zajlott, amikor mintegy fél millió néger települt át az északi területekre a magasabb fizetés, jobb életkörülmények, a nagyobb biztonság reményében. Az észak felé irányuló mozgást később a nyugati irányú migráció váltotta föl az ipari decentralizáció következtében; a négerek egy része a Csendes-óceán partján megtelepedett hajóépítő iparban talált munkát. A legnagyobb városokban (Chicago, New York, Detroit, Baltimore, Philadelphia, Washington, Los Angeles, San Francisco) kialakultak a gettók, melyekben a négerek tömegei próbáltak lakáshoz jutni. De ezekben a városokban sem tudtak elmenekülni a társadalmi igazságtalanságok, a szegénység, a nyomor, a létbizonytalanság elől. Viszont ezek a gettók izgalmas, teljesen új, szokatlan kultúrát termeltek ki. Kiemelkedő szerepet játszott és játszik ebben mind a mai napig Harlem, amely a kulturális identitástudat keresését elősegítő mozgalomnak, a Black Renaissance-nak is a kiindulópontja volt, és – többek között – innen indult világhódító útjára a dzsessz, a blues, a spirituálé, megannyi zenei irányzat. Jellemző még a gettókban élő négerekre az erős vallásosság, aminek szintén megvan a pszichológiai – társadalmi összetartó ereje, és erre még ma is nagy szükségük van azért, mert – A. Hacker szavait utolsó gondolatként idézve cikkünkben: “A néger lét Amerikában magán viseli a rabszolgaság jegyét”, ami konkrétan azt jelenti, hogy a négerek az emancipáció után is a társadalom alsó rétegeiben foglalnak helyet, és továbbra is mint alsóbbrendű lényekre tekint rájuk a mai Amerika.

Alessia Turco: Africani – americani: cultura, societŕ, territorio (Afro-amerikaiak: kultúra, társadalom, terület). In: Angelo Turco (ig.): Terra d’Africa 2000. Edizioni Unicopli, Milano, 2000. 244 o., 171–236. o.